Híres nyaralóvendégek sorozatomat egy igazi érdekességgel, a sokat vitatott Horthy Miklós testvérének, Horthy Jenőnek a régi Szovátafürdőre tett kirándulásaival folytatom. Az 1877 januárjában született Horthy Jenő örökölte a család sport iránti elkötelezettségét, a vadászat érdekelte ezek közül a legjobban. Olyan emberekkel került kapcsolatba, mint gróf Széchenyi Zsigmond, a Bánffyak, Zichy Jenő, Maderspach Viktor, az "angol beteg" Almásy László, Kittenberger Kálmán. A második világháború után Svájcban élt, Lausanneban halt meg 1953-ban.
"Vadászatra apró kis székely lovaktól húzott rövid, irtózatosan rázó székely szekerekkel vonultunk fel a hegyre. Nem soká tartott, hogy a szénaülés az ember alatt máshova kívánkozott és a térdével veregette az ember az állát. Egyszer gr. Teleki Ádámmal üldögéltünk együtt egy ilyen kínzó eszközön és beszéd közben felfelé néztem, végig a bükkös hegyoldalon. Mikor ismét feléje fordultam, nem volt mellettem senki. Egy nagy kő kizökkentette a szekér mellé."
Horthy Jenő: Egy élet sportja (Címlap)„Szovátafürdő akkoriban még fürdő sem volt, a pár holdas forró, sós medvetó mellett volt egy hosszú, emeletes faépület, ebben laktunk. Nagy mulatság volt hideg, fagyos novemberi reggeleken, mielőtt vadászatra kimentünk, ruha nélkül átszaladni a tóba és úszkálni benne. Vizét azóta egy hideg patak bevezetésével hűtik, akkorában még olyan forró volt, hogy még fagyos időben sem lehetett benne állni, csak úszni.”
A Horthy család emigrációban. Jobbról Horthy Jenő (Forrás: valtozomult.blog.hu)
Meglepő, hogy Horthy Jenő a székely lakosság erdőismeretét, természetismeretét nem sokra tartotta, erről így írt:
„Nyomozásra is az ottani székely lakosság nem nagyon ügyes, egyáltalában vadászati érzékük nem volt nagyon kifejlődve. Emlékszem, amikor szarvasállományunk már elég erős volt és magam is sátorban valahol fennt tanyázva, egyik székely vadőrünket átküldöttem egy távolabbeső völgybe kihallgatni, hogy bőg-e ottan valamirevaló bika, reggel avval jött vissza, hogy: — Instállom, szarvas nem bőgött, de a medve annyira ordított, hogy egész éjjel raktam a tüzet a kuliba előtt, hogy meg ne támadjon. Még azt sem tudta, hogy milyen a szarvasbőgés!”
"Később, mikor a parajdi terület is az enyém volt, mely területen a székelyek nem tudtak dürgőhelyről, odamentem fel dürgőhelyet keresni. Rövidesen ráakadtam a havon fajdnyomra és ezt visszafelé követve ráakadtam, ahol a hó mutatta szárnyhúzásának nyomát. Következő hajnalon ezen a helyen kezdtem, onnan már meghallottam a köszörülést és megtaláltam egy kitűnő dürgőhelyet, melyen mindig dürgött 10—12 kakas. Ennek megtalálása után tanyámat a közelbe tettem át, kuliba nem lévén egy széltörés összedűlt fenyőtörzsei alá."
